Viola.
Lunának fogalma sem volt arról, hogy mégis mit fog kezdeni most, hogy végre kint volt. Nem volt terve, igazából azt sem tervezte el, hogyan fog kiszökni. Ugyanúgy kelt fel, mint minden nap miután az aksija feltöltődött éjszaka így teljesen éber volt. Rögtön hozzáfogott a legújabb Történelem könyvhöz amit az orrá alá dugtak, szépen lassan lapozgatta. Amikor egy olyan oldalhoz ért, ahol egy kép volt, ami azt ábrázolta, ahogyan az emberek boldogan ölelkeznek és örülnek akkor arra gondolt, hogy milyen jó nekik, hogy képesek örülni. Mert ugyebár Luna gyakorlatilag képes volt rá, hogy örüljön, de ez még életében sohasem fordult elő vele. Sohasem örült még semminek. Valószínűleg azért, mert nem tehetett semmi olyat ami boldoggá tehette volna. Hirtelen felindulásból döntött úgy Luna, hogy elhagyja a labort ahol lassacskán már fogva tartották. Felállt becsapta a könyvet és minden érzelem nélkül az ajtóhoz sétált vékony, bőrrel tarkított acél ujjait beillesztette az önzáródós ajtó apró résébe és egy egyszerű mozdulattal egy hatalmas lyukat feszített rá, úgy mintha egy papírt hajtott volna félbe. Nyugodtan lépett ki az ajtó résen és lökte félre a hozzá képest gyenge robotokat miközben ráérős tempóban kisétált a laboratóriumból. Úgy sétált le a hosszú márvány lépcsősoron, mintha ezeket a lépéseket minden nap megtette volna. Senkinek sem tűnt fel, hogy egészen más, így hát könnyen elvegyült az emberek között. Most pedig itt ül az egyik aluljáróban teljesen egyedül. Ha ember lenne akkor talán magányosnak érezte volna magát, de ő nem érzett mást csak örömöt. Életében először biztos volt benne, hogy ez az a bizonyos öröm, amire ő képes. Az egyik érzelem amit képes érezni és nagyon is tetszett neki. Ebben a pillanatban nem is vágyott másra, csak arra, hogy minél tovább maradhasson ott, egyedül, abban az aluljáróban. Ekkor pár robotrendőr jelent meg az aluljáró mozgólépcsőjén és egyenesen rá mutattak, majd embereket félrelökve szaladtak felé. Luna hirtelen pattant fel a földről és kezdett versenyautókat megszégyenítő sebességgel szaladni. Látta, hogy az emberek furcsán pillantanak ré és nem értik, hogy mi is történik éppen. Ahogy Luna a kijárathoz ért a lábait felfele kapkodta a mozgólépcsőn és majdhogynem ezerszer mondta, hogy elnézést. Ha ember lenne mondhatnám azt, hogy jól nevelt, de belé csak egyszerűen beleprogramozták a tiszteletet, de ez így volt rendjén.Amikor kiért a nyílt utcára akkor vette csak észre, hogy már besötétedett és még mindig nagy a tömeg az utcán. Ez valamilyen szinten megkönnyítette a menekülését. Egyszerűen ez embertömeg közepére vetette magát. És a gomolygó tömegen próbálta átverekedni magát úgy, hogy ne bántson senkit. Emberi testrészek értek minden egyes pontjához. Megpróbálta őket óvatosan arrébb taszítani. Így araszolt kifele a tömegből, elég gyorsan, amikor
- Hé, jól vagy? - kérdezi a férfi. Luna pedig fel fogja, hogy hol is van. Szegény robot talán túl emberire sikeredett, mert eléggé lefoglalta a férfi tanulmányozása. Hirtelen pillantott körbe, de nem látott egy robotot sem csak embereket akik siettek a dolgukra körülöttük. Újra visszafordult a férfi felé, aki aggódó tekintettel nézett rá - Üldöz valaki? - kérdezte. Luna pedig bólintott. A férfi megnyalta ajkait, majd felemelte a fejét, így Lunának esélye nyílt arra, hogy alulról is szemügyre vegye, mivel a férfi eléggé magas Lunát pedig alacsonyra és törékenyre tervezték, hogy senki se sejtse milyen erőt rejt magában ez az apró teremtés. A férfi nagyon is erősnek nézett ki, bár Luna tudta, hogy két másodperc alatt hatástalanítaná, de attól még erősnek nézett ki. Ez pedig nagyon is tetszett neki. Még sohasem találkozott olyan emberrel aki szemmel láthatóan izmos volt. Mondjuk eddig még csak a professzorral és a lányával találkozott, de attól még biztos volt benne, hogy ez a férfi sok társánál erősebb. - Annyira nagy bűntett a szökés, hogy három robotot küldenek rád? - nevet és csillog a szeme. Vajon nekem is így csillog a szemem? - gondolja Luna mélyen legbelül. Vagy ez csak az embereknek adatik meg? - Kiszúrtak, futás! - kiálltja a férfi és már maga után is rántja Lunát. Embereken gázolnak keresztül miközben a férfi sűrűn bocsánatot kér, pontosan így ahogyan Luna is tette percekkel ezelőtt. Tisztelettudó, az nagyon jó tulajdonság. Biztos csodás emberek voltak a szülei, hogy ilyen illedelmessé és segítőkésszé nevelték. Lunának van ideje a háta mögé pillantani, mert a tempó, neki nem valami gyors. Nem látja a robotokat, ami apró örömmel önti el. A szája pedig mosolyra húzódik és amikor ezt észreveszi akkor még szélesebben mosolyog. Ha Luna ember lenne akkor idiótának neveznék amiért az vidítja fel, hogy képes örülni, de nem nevezhetik idiótának, mert az összes földlakónál okosabb. Vicces lenne ha pont őt neveznék idiótának. Talán még ő maga is nevetne rajta. A férfi addig rángatja amíg a kikötőhöz nem érnek. Luna körül néz és gyönyörű hajókat lát. Nem érti, hogy a férfi miért rángatta idáig. Luna szeme rögtön kiszúrja az összes közül a legszebb hajót. Hatalmas és antik. Nagyon öregnek látszik, talán úgy 1970 körül gyárthatták. Manapság már ritkaságnak számít az ilyen hajó. Luna rögtön közelebb lép hozzá, mellé sétál és ámulva figyeli. A történelem könyvekben - amiket az orra alá dugdostak - sok ilyesfajta hajót látott, de ez mindegyiket felülmúlta a szépségével.
- Tetszik? - kérdezte lágy hangon a férfi és ezzel felébresztette Lunát a történelem könyv lapjai közötti kutatásban. Pedig a képek sorra játszódtak le az agyában ezt pedig úgy imádja, ettől különlegesnek éri magát. Különlegesnek, mert "élete" minden apró pillanatára képes pontosan emlékezni. Minden elolvasott betűre, minden kimondott szóra, minden pillanat pontosan belevésődött az agyába. És az, hogy most itt áll, mindenképpen a kedvencei közé fog kerülni.
- Igen nagyon szép hajó, ha jól gondolom 1972-ben építhették - pillant a hajó oldalára ahonnan a már lemálló festék jelzi, hogy nem mai jármű a kicsike.
- Ezt mégis honnan tudtad?
- Vannak trükkjeim - mosolyog Luna majd a hajó oldalára pillant ahol az Elma felirat nézz vissza rá. Gyönyörű kacskaringós betűkkel írták oda, amik rögtön megfogják Luna érdeklődését. Ő képtelen volt ilyen betűkkel írni, festményeket sem tudott készíteni. Ő nem képes ilyen dolgokra. A szép írás, a festészet a regény vagy a vers írás, még neki is túl emberi volt. Ahogy a robotoknak az embereknek is megvannak a maguk trükkjeik. Amikor a fiúra pillant - most, hogy jobban megnézte inkább tűnik fiúnak, mint férfinak - ő is őt nézi. Lunának pedig fogalma sincs, hogy mire gondolhat. A fiú elmosolyodik majd egy egyszerű mozdulattal megfogja a hajó korlátját és átugrik rajta, ezzel a fedélzeten landolva.
- Ezennel hivatalosan bemutatom neked az én szerelmemet Elmát - tárja ki drámaian a karjait a fiú. Luna pedig úgy érzi, hogy muszáj elmosolyodnia. - Kérem utasainkat, hogy a beszálláskor vigyázzanak testi épségükre - változtatja el a hangját és a kezét nyújtja Lunának, ő pedig kuncogva fogadja el azt. Könnyedén libben át a korláton és puhán érkezik a hajóra. A professzor biztosan megbüntetné ha megtudná hol is áll most, de Luna nem foglalkozik vele, mert úgy érzi, hogy ez az a bizonyos életre szóló kaland amiről a regényekben mindig írnak, ő pedig úgy érezte, hogy sohasem tapasztalhatja. Most pedig mégis itt áll. Egy 1972-ben épült hajón, egy erős, csodálatos fiúval és emberibbnek érzi magát, mint valaha. - Kisasszony kérem fáradjon beljebb - azzal a fiú kitárja előtte a hajó ajtaját. Luna pedig mosolyogva lép be a sötét helyiségbe. Nem kapcsolja be az éjszaki látását, mert akkor a szemei vörösen elkezdenek izzani az pedig az lenne amire a legkevésbé szüksége van. Pár másodperc múlva a villany felkapcsolódik Luna pedig mosolyogva nézz körbe. Egyszeriben viszont a mosoly az arcára fagy és értetlenül pillant körbe a helyiségben. Ledermedve pillant egyik dokumentumról a másikra, szemét kapkodja a sok-sok tudósításon, képen, dokumentumon ami mind róla szól. Egy egész szobányi anyag van róla ebben a szobában. Ez a fiú pedig pontosan tudja, hogy ki ő.
- Üdvözöllek az én kis birodalmamban 4855668585-ös 5.02-es. Vagy nevezzelek netán Lunának? - mosolyog a fiú vele szemben. Lunában pedig megfagyna a vér, ha folyna benne. Most pedig átkozza a professzort amiért képes félni. Elképesztően átkozza érte - Azt hiszem nagyon jól elfogunk mi szórakozni itt kettesben.
